Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedvenc verseim:

 

 

Prohászka Ottokár: Kő az úton

 

"Gondolod, kerül életed útjába

egyetlen gátló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,

se, hogy lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,

hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el

beszélni róla Isteneddel.

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet

küld azzal az akadállyal Neked?

S ha lelked Istennek találkozott,

utadba minden kő áldást hozott!"  

 ♦

Paul Fleming: Ne csüggedj

Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz,
Annak mindenki már alattvalója lesz.

Udvardi Adél: A bögrék

 

Rakosgattam el a bögréket a polcra.

Köztük van kettő fületlen, de előlről szépek.

Előlről olyanok, mint a többi, épek.

Csak a hibás részt hátra kell tenni,

Nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni!

Eszembe jutnak most a felebarátok,

Kiket képletesen fületlennek látok.

Úgy teszem fel őket életem polcára,

Hogy ne lássak mindig arra a hibára.

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,

Mert ha egyszer én térek nyugovóra,

Úgy tesz el engem az igazságos Isten,

Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn.

A mennyei polcr, nagykegyelmű szemmel,

Hátrafelé az én törött fülemmel."  

"Hogy kedvük teljek

Bennem az igazaknak

add Uram, legyen szívem

gazdag osztag,

legyen vigasza

ezernyi gond s panasznak,

ütlegelője szüntelen a gaznak.

S mit magát csapdosva egyre áhít,

tedd, hogy elvigye néped

a fényesség kapujáig." 

(Göre Imre)

 

Tóth Árpád: Isten oltókése

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

 

 

 

Weöres Sándor: A célról

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.

Ez a boldogság vagy csak ezt tanultam annak?
Tündérek és varázslók már mindenhol vannak....
és ha végül minden újra füstbe száll,
lehúnyt szemmel lépj tovább...

E. Isenhouer: Add tovább

Ha van valamid, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!

Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!

Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!

 ♦
Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg Ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban!
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyájuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!


Szavak

Szavak, melyek elsuhannak,
De belül, mégis megmaradnak.
Szavak, mik olykor előbújnak,
S nyugodni nem hagynak.
Szavak, melyek elgondolkoztatnak,
Némelyek felvidítanak,
Mások elszomorítnak.
Szavak, mik sokszor nem hatnak,
Fülem mellett elsiklanak.
De vannak szavak,
Mik kedvességgel, értelemmel átszőve szólnak,
S van, mikor bántóan hatnak.
De a lényeg, hogy vannak szavak!
Hisz mind valahol megmaradnak.
Szavak, mik megfognak,
S magukkal ragadnak.
De fontos, hogy vannak szavak,
Ha mind magukról, nem is hallatnak,
Mert van, amit csak a szívek hallanak,
S a lelkek, mint jó postás, továbbítanak.
Van úgy, hogy nem kellenek szavak,
Egy érintés, egy pillantás néha kedvesebben szólnak,
Mint a legédesebb szavak.
Bár, akkor sem árt, ha vannak szavak.

Reményik Sándor: Ne ítélj!

 

Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Már tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

♦ 

Wass Albert: Ha visszatérek

Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: Kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:

vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

Kit igazán szeretsz az hiányzik,
megbocsátod ha hibázik.
Elnézed ha olykor bánt és hazudik neked,
ha mindezt elviseled igazán szereted!

♦ 

AMI MEGMARAD

Ha meghal valaki, akit szerettél

Félig te is meghalsz vele,

Majd fél életed egésszé válik,

Mert benned van tovább élete.

Csak néznek rád, hogy nem félsz a haláltól.

"Halálban van elrejtve életed"

és ezért szebben szolgálja a lelked

földi utadat. Meg a két kezed...

Minden nagy barátságnak, szerelemnek

Valami miatt vége szakad,

De amit úgy ba kaptunk:

A Megmagyarázhatatlan - megmarad.

 ♦

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket

Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
A hajlott hátú jó anyákat.
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült, sápadt szemeket.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretet.
Szenvedtek Ők már eleget,
A vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ne tegyétek Őket szŰk odúkba
Ne rakjátok Őket otthonokba.
Hallgassátok meg a panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ők is sokat küzdöttek értetek ,
Amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak Ők is eleget,
Hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket,
Mikor Isten Közéjük ültetett.
Azért én kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ha majd az örök szeretet
Elhívja Őket közületek,
Ti foglaljátok el helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Vitó Zoltán: Van úgy az ember…

Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:

- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:

otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:

Mert úgy is van az ember

- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Balogh József: Mit kívánok

Kívánok én hitet, kedvet,
szép szerelmet, hű türelmet,
utakhoz fényt, csodát, álmot,
békességes boldogságot,
magyar szót és égre kéket,
emberarcú emberséget,
verseket, célt, igazságot,
daltól derűs, jobb világot,
bokrok mellé társnak fákat,
napfényt, amely el nem fárad,
tekintetet szembenézve,
éjt meg nappalt soha félve,
kézfogásos tiszta csöndet,
és mosolyból minél többet!

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
és törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyílkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt.
A fundamentum Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyülölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és jók.
A tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tavak és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Őrangyal

Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.

Ha az életedet veszed újra fontolóra,
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda
Mert én vagyok az őrangyalod.

Ha eleged lett már a magányos éjszakákból
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.

Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj
Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.

Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess
A végső pillanatban fogom meg a kezed
És az egész világot oda ozom neked
Mert több, mint a barátod vagyok...

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod
(ismeretlen szerző)

Ne sírj

Büszkén emeld fel fejed:
Bánatodat ne mondd el senkinek
Akkor is nevess a napra,
Ha az élet karma szívedet szaggatja,
Ne sírj,ha úgy érzed,mindenki bánt:
Éld nyamvadt kis életed tovább,
S állj fel,ha elestél,ne sajnáljanak...
Még akkor is,
Ha léggömb-álmod darabkái
A semmibe hullanak...

 ♦

Sík Sándor: Emlékezés az otthoniakra

A nevükre aranyos napfény
Ragyogja be mindig a lelkem.
Sokszor-sokszor gondolok rájuk,
S mindig mosolyos dallal telten.
És mindig újak énnekem.
Sokszor, mikor ködös az alkony,
Sokszor, mikor könnyes az este:
Suhogva bont szárnyat a lelkem
És suhanón száll messze-messze.
Olyankor hozzájuk megyek.
Hangtalan-halkan odalépek.
Olyankor elnémul az ajkuk,
És félig-sejtett sejtelemképp
Reszket a lámpa fénye rajtuk.
És nem tudják, hogy ott vagyok.
Olyankor megrebben a lelkük,
Mint halk szellőn fodra a tónak.
Valahogy a lelkemet érzik,
S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
Csak összeragyog a szemük.
Nem is tudják, hogy láttam őket,
Nem is tudják, hogy köztük jártam,
Hogy megfürdöttem a lelkükben:
Gyümölcsillatú napsugárban.
S hogy csupa illat a szobám.


Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem

"A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
"itt van a te utad"
a kereszt két karja a légbe
szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
"vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad"
a keresztnek alsó ága földre mutat:
"vesződj: itt áss kutat, lásd benne arcodat."
(Weöres Sándor)

"Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni - mert felelni kell! -
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?"

Halottak napjára

"Ezen a napon minden más
Újra mélyen érint meg a gyász
Nincs már velünk együtt
Kit ismertünk vagy szerettünk
Ma lélekben újra együtt lehetünk.

Eszembe jutnak az együtt töltött napok
Fülemben újra megcsendült a hangod
Szinte látom minden mozdulatod
Nem is tudhatod, mennyire fáj hiányod.

Gyertyákat gyújtunk és mécseseket
Ezek a fények világítsanak Neked
Örök világosságban, békességben nyugodj
Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!" 

(Ismeretlen szerző)

Vándor


"Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még a bajon, hiányon,
míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy továbbindulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.

"Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belőle lefűrészelek"
- mondja magában.
"De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten
Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
s eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefűrészelt darabja.
"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten.
"Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!"
S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint hídon, boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.

"Rálépek én is!" Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.

"Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,
hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
de mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
hordozni mindhalálig csendesen!"

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már!
- sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
hogy a keresztre miért volt szükséged."
(ismeretlen szerző)

Szeretném

"Szeretném látni a mosolyt az arcodon
Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon
Szeretném látni a boldog szemeket
Amelyekből más is erőt meríthet

Szeretném hallani a boldog nevetést
Amely mindig őszinte és békés
Hallani, ahogy a jót dicséri szád
S nem az elégedetlenség nehezedik rád

Szeretném érezni, hogy békés a világod
Hogy hiteddel a rosszat leigázod
Felülkerekedsz a súlyos bánaton
Hisz Isten veled van minden utadon

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol
Ha válaszút előtt botladozol
Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja
Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak
De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak
S ehhez legyen az a hely a templomod
Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne
Ha minden gondod Isten elé lenne letéve
Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna
A fénysugár lelkedig hatolhatna

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék
A bánatodban is szívesen osztoznék
Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek
Hitem szikrájából lángot gyújtok neked

Szeretném, akár a könnyeid árán is
Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít
Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet
De a követ neked kell a földről felemelned.”
(ismeretlen szerző)

Wass Albert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

Dsida Jenő: Út a Kálváriára   


Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja: - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok bús kék szeme! -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan buzgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozótközt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszítse meg.

Juhász Gyula:Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Wass Albert: Karácsonyi versek II.


Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.



Túrmezei Erzsébet: Gyertya

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
Majd a kezembe' forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.
Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.
Kezembe' forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony…
ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon…
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.

De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.

Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: „Most már értem,
Most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.”

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.


Ady Endre: Karácsony    
 
    
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
 

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
 A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
 

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
 
 
    
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
 
 De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
 
 
 
 Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

 Amikor párnádra hajtod fejed,

amikor lehúnyod két csillagszemed...

Amikor gondodat a holnapra hagyod,

amikor álmodsz, én Veled vagyok.

Amikor lépted rossz útra téved,

amikor sorsod nehéznek érzek,

amikor egyedül maradtál végleg,

amikor nincs más, vezetlek Téged!

Amikor sírnál, de elfogyott könnyed,

amikor érzed, a szavak is ölnek...

Amikor a sötét elnyelne Téged,

amikor fény kell én gyújtok majd Néked.

Amikor könnyed patakként árad,

amikor örök vendég a bánat,

amikor felhők gyűlnek a szemedre,

amikor sírsz, gondolj rám nevetve!

Amikor fáj, ne hagyd, hogy fájjon,

amikor bánt, ne hagyd, hogy bántson...

Amikor eljön ismét a boldogság,

akkor jusson eszedbe a barátság!

 

 


Igaz barát
Ha szívem szorítja a fájdalom,
Tudom mindig van egy jó barátom.
Velem örül ha nevetek,
Velem fél ha reszketek.

Velem sír ha gyötör a fájdalom,
És vállára fejem lehajthatóm.
Ő mindig csak biztat,
S feledteti a rosszat.

Elmondani szavakkal nem lehet,
De mindennap érte hálával kelek.
Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy,
És jóban, rosszban soha el nem hagysz.

Igaz barátra leltem benned.
Akit igazán tisztelhetek!

Köszönöm
Köszönöm neked hogy mellettem állsz,
Hogy minden bánatomra megoldást találsz,
Köszönöm neked hogy mindig meghallgatsz,
Hogy minden titkomat megőrzöd magadnak,
Köszönöm neked hogy mindig megnevettetsz,
Hogy mindig ott vagy mellettem ha kellesz,
Köszönöm neked a sok bolondozást,
Hogy sokszor átdumáltuk a fél éjszakát,
Köszönöm neked mindazt ami vagy,
Köszönöm neked hogy a barátom vagy!


Ne add fel !

Ha elromlik minden,mint megesik néha,
Ha utad csak hegyre föl vezet a célba,
Ha kevés mit kapsz de sokkal tatozol
Nevetnél bár de sóhajtozol,
Ha úgy érzed a sok gond leterhel
Pihenj ha kell de Soha Ne Add Fel!


Az élet furcsa dolgokra képes
Ilyet párszor mindenki érez,
Számos hiba épp ezért történik
Mert feladtuk,s nem tartottunk ki végig
Ne add fel hát, ha lassan is haladsz
A siker talán már csupán egy arasz!


A cél sokszor nem olyan távoli,
Mint tétova ember balgán képzeli.
Sokszor a küzdő nem várja meg
Hogy megnyerje a serleget,
És túl kérső mire belenyilal
Hogy milyen közel volt a diadal!

A siker a kudarcnak a forditottja
Kétség fellegének ezüst árnyalatja,
És nem tudjuk mily közel a siker
Tán orrunk előtt van,de nem hisszük el.
Küzdj hát tovább,ha ér sok csapás
Ha húz még az ág is harcolj tovább
Ne Add Fel !!!


Régi magyar áldás (Áldások, imádságok)

Áldott legyen a szív,amely hordozott,
És áldott legyen a kéz,mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess meleget osztó forrás
A szeretetre szomjazóknak.
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak,akik érte nyúlnak.

Áldott legyen mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy Te áldott találkozás,
Minden Téged keresőnek.

Legyen áldott immár,minden
Hibád,bűnöd,vétked.
Hiszen ki megbocsátja,
Végtelenül szeret Téged!

Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban,szenvedésben.
Örömben,bánatban
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod.
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.

 

ÚTI ÁLDÁS

Az Úr legyen előtted.
Hogy a jó utat mutassa neked.

Az úr legyen melletted,
hogy téged karjába zárjon
és megvédjen a veszedelmektől.

Az Úr legyen mögötted,
hogy megvédjen a gonosz cselekedetektől.

Az Úr legyen alattad, hogy
felfogjon, ha elesel.

Az Úr legyen tebenned,
hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy.

Az Úr legyen körülötted,
Hogy megvédjen, ha rád rontanak.

Az Úr legyen fölötted,
hogy megáldjon tégedet!

Így áldjon meg tégedet a Jóságos Isten,
ma, holnap, és minden időben!

Ámen.

„Kívánok szép napot,
mosolyt és csillagot,
a nap minden percében
békés pillanatot.
Nyugalmat ,örömet
sok-sok szeretet,
Születésnapodon
szívednek ünnepet .”

/Magdileone /

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,
s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,
előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,
idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,
minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad. "
E.Hemingway



A jó öreg kút csendesen ontja vízét
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom:
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem.
Csak adni teljes életemben,
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Bele nézek, tükre reám ragyog,
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak tovább adom,
vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút-életet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, KRISZTUSTÓL kapom
Én csak egyszerűen tovább adom!